A pingpong hosszú múltra tekint vissza, egyes források szerint a korabeli Európában már a 12. században ismertek és játszottak egy, a mai asztaliteniszhez nagyon hasonló játékot. A sportág mai formájában a 19. században jelent meg Angliában, ahol eleinte szabadidős szórakozásnak, úriemberekhez méltó testmozgásnak számított. A huszadik század elejére a „pingpong” komoly népszerűséget ért el egész Európában, és ekkorra ismertté vált Ázsiában, elsősorban Koreában, Japánban és Kínában is. A sportág elterjedésével párhuzamosan erősödött meg az asztalitenisz versenysport jellege is. Egységesítették a szabályokat, bevezették a 21 pontig tartó szetteket, és az öt pontig tartó szervacserét. Ebben az időben alakultak meg az első sportklubok, és nemzeti szakszövetségek is.

Az első asztalitenisz-világbajnokságra 1926-ban került sor. A Londonban megrendezett eseményen hét ország vett részt. A kezdeti időkben Magyarország nagyhatalomnak számított az asztaliteniszben. A sportág legeredményesebb játékosa a mai napig is Barna Viktor, aki 1929 és 1954 között 22 világbajnoki címet szerzett. De híres és eredményes játékos volt Szabados Miklós is, aki 15 világbajnoki aranyérmet szerzett.

A sportág óriási fordulatot vett az 1950-es években, mikor a japánok megjelentek a „hangtalan géppuskával” vagyis a szofttal. Ez a mai napig használt legnépszerűbb ütőborítás elődje volt. Voltak olyan japánok, akik csak a szivacsot ragasztottak fel az ütőjükre, míg mások szivaccsal és szemcsével befele (ennek a tökéletesített változata van ma is használatban a leggyakrabban). A szoft megérkezésével teljesen átrendeződtek az erőviszonyok, sok olyan játékos lépett előre, aki előtte még a középdöntőkig sem jutott.

Az 50-es, 60-as években ázsiai fölény volt kialakulóban, a japánok, majd a kínaiak léptek előtérbe, csak a svédek tudták megszorongatni őket, majd később a sportág „tanítómesterei”, a magyarok Aranycsapata is feliratkozott.

A magyar aranycsapat, vagyis az 1979-ben a phenjani világbajnokságon aranyérmet nyert csapat tagjai: Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor.

Az 1980-as években a kínaiakon kívül a svédek aranykorszaka következett a „Király” becenévvel illetett Jan-Ove Waldner vezetésével, aki 1982-ben a budapesti Eb-n hazai pályán verte meg a magyar legendát, Klampár Tibort, az egész világon óriási hírnevet szerezve ezzel.

Népszerűsége ellenére a pingpong sokáig nem szerepelt az olimpiák műsorán, csak 1988-ban, Szöulban vették fel a hivatalos listára.

A 2000. évi nyári olimpiai játékok után a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (International Table Tennis Federation – ITTF) néhány fontos szabálymódosítást fogadott el a sportág népszerűségének növelése érdekében. 2000 októberétől az addig 38 mm átmérőjű labdát 40 mm-esre növelték, hogy a televízió közvetítéseken a labda jobban látható legyen, s ezzel a nézők számára élvezhetőbbé váljon a játék. 2001. szeptember elsejétől az ITTF által rendezett eseményeken bevezették a 11 pontos játszmákat, így a mérkőzések gyorsabbá és izgalmasabbá váltak.[1] A nemzetközi asztalitenisz szövetség (ITTF) azóta szintén változtatott a hivatalos versenylabdákon. Az új szabályozás szerint az átmérője tovább növekedett, azaz jelenleg 40,6 mm-es. Az új szabályozásnál a nagyobb változást az hozta, hogy az anyaga is megváltozott. A korábbi celluloid alapú pingponglabdákat felváltotta a poly, azaz a műanyagból készülő labdák. Első körben nem szabályozták, hogy milyen összetételű műanyagból készüljenek. Ennek sajnálatos velejárója lett, hogy nagyon eltérő tulajdonságokkal rendelkező pingponglabdák kerültek a piacokra attól függően, hogy az egyes gyártók milyen anyagokat használtak a gyártáshoz. Azóta egységesítésre került, és az új poly labdák anyaga az ABS műanyag.